Annwn
A kerék megfordul és a levegő megtelik az ősz metsző lélegzetével; a változások határvonalán állunk.
A föld sóhajt alattunk, a fák remegni kezdenek terhük súlyától, s lassan - egyenként - a levelek átadják magukat a szélnek. Mint elfeledett suttogás, úgy kavarognak, sodródva, hogy végül csókkal köszöntsék a talajt. Ez a feloldozás évszaka, az elengedés ideje. Nem haraggal, nem megbánással, hanem csendes belenyugvással, annak felismerésével, hogy nem minden dolog való arra, hogy tovább vigyük a jövő felé.
Ahogy az ágak levetik aranyló irhájukat, nekünk is le kell hámoznunk annak rétegeit, ami már nem szolgál minket. Ez az az óra, amikor megvizsgáljuk a szeretetet, amelyet hordozunk és megkérdezzük: vajon a másik valóban szeretet, vagy csupán visszhangja valaminek, ami valaha volt? Az igazi szeretet ölelésbe zár a csendben, felemel, amikor megbotlasz és teret ad a fényednek. Nem harapja meg a bokádat mérgező szavakkal és nem perzsel meg gonoszságával. Nem viseli a kegyetlenség arcát és nem burkolózik üres ígéretekbe. Ha ragaszkodsz egy olyan szeretethez, amely sebeket okoz, azzal a korhadáshoz kötöd magad, a belülről fakadó bomláshoz, amíg csak hamu és árnyék nem marad belőled.
Az ősz erre tanít bennünket: becsüljük meg a pusztuló falevél szépségét, de ne bánkódjunk a lehullása miatt. Tudta, hogy nem maradhat meg a fagyban. Nekünk is el kell engednünk azt, ami már halott a szívünkben. Hagyjuk, hogy sodorja a szél. Engedjük el.
És mi a helyzet a szokásokkal, amelyek belevájták magukat a csontjainkba? Ezek azok a vigaszok, amelyekhez visszatérünk, azok a rituálék, amelyeket ismételgetünk, remélve, hogy betöltik az űrt. De nem minden rituálé szent. Nem minden szokás balzsam a léleknek. Némelyik telhetetlen szomjúsággal iszik belőlünk, majd üressé, törékennyé tesz bennünket. Ha a szokás többet emészt, mint amennyit ad, akkor az nem áldás, hanem átok. Hagyd, hogy szétmorzsolódjon, mint a levelek a lábad alatt. Engedd el, mielőtt lerombolja az alapjait annak, aki vagy.
Bölcsesség rejlik a leereszkedésnek ebben az időszakában. Ciklusok, évszakok teremtményei vagyunk és múltunk csak egy árnyék, amely velünk sétál, amíg úgy nem döntünk, hogy elengedjük. A múltnak megvan a maga helye; egy megbarnult emlék, amelyet egy olyan könyv lapjai közé préseltek, amelyet már nem érdemes újraolvasni. Mégis újra és újra kinyitjuk, kísérteteket hajszolva. Elfelejtjük, hogy a múltat nem lehet újraírni, csak emlékezni rá. És néha az emlékezés az önpusztítás kegyetlen aktusa. A múltnak nincs hatalma, ha nem szólítjuk a nevét. Itt az ideje, hogy hagyjuk, hogy visszatérjen a sötét földbe, hogy elnyelje a csend, ahová tartozik.
Az ősz arra emlékeztet, hogy mindennek el kell halványulnia. De ebben a feledésben erő rejlik. Varázslatos az elengedés. Ahogy szemléljük a fény haldoklását, fogadjuk be csontjainkba a tanulságát: engedjük el azt, ami már nem táplál bennünket, ami már nem lehel életet a lelkünkbe.
Engedd el a szeretetet, amely sebeket okoz. Engedd el a szokásokat, amelyek mérgeznek. Engedd el a múltat, amely porszemként tapad a bőrödre.
Hagyd, hogy lehulljon, mint az utolsó levél reszketve az ágon, tudva, hogy amikor eljön az ideje, ő is visszatér a földbe, hogy megpihenjen. És az ezt követő csendben, az évszak csendjében talán még találunk valami újat, ami ott nő, ahol a múlt egykor fogva tartott bennünket.
🍂 Vigyázzatok magatokra és egymásra, 🍂
Salem
Annwn [ejtsd: Annún] a kelta mitológiában a Túlvilág, a varázslat földje, ura Gwyn Ap Nudd, avagy Arawn.